Ma egy igazán különleges napom volt. Alsós és felsős diákoknak tartottam érzékenyítő beszélgetéseket - abban az iskolában, ahova én is jártam, Vésztőn. Hét évvel ezelőtt amputálták a lábam. A történetem nem csak rólam szól, hanem arról is, hogyan tudunk egymáshoz kapcsolódni. Beszélgettünk arról, mit jelent protézissel élni. Hogy csúfoltak-e már valakit a külseje, a származása vagy a fogyatékossága miatt. ( Sajnos,igen?) A gyerekek nyitottak. Kérdeznek. Érteni akarnak. Nem címkézni, hanem kapcsolódni. És ez ad reményt. Ha már kicsiként azt erősítjük bennük, hogy ? mindenki hordoz egy történetet, amit nem látunk elsőre - a külső csak egy réteg - az empátia erő, nem gyengeség akkor egy olyan generáció nőhet fel, akiknek mindez természetes lesz. Hiszem, hogy ha már fiatal korban megtanuljuk: nem a különbségek számítanak, hanem az, hogyan viszonyulunk egymáshoz, akkor egy elfogadóbb világot tudunk építeni. Hiszek abban, hogy mindannyian emberek vagyunk. Származástól. Fogyatékosságtól. Vallási, politikai, nemi hovatartozástól függetlenül. Emberek. Pont. Ezért tartom fontosnak, hogy már gyerekkorban elkezdjünk beszélni erről. Mert az elfogadás-sajnos- nem velünk született készség - de legalább tanulható hozzáállás. Ha ezt egy gyerek megtanulja, hogy ez nem ijesztő, hanem természetes, akkor felnőttként sem a kirekesztést fogja választani. Legyünk nyitottak a világra. Legyünk nyitottak egymásra. Mert a végén tényleg csak ez számít: hogyan bánunk a másik emberrel. A beszélgetések után a gyerekek körbevettek és megöleltek - ez az a pillanat, amiért érdemes beszélni ezekről a témákról, könnyedén, lazán Köszönöm a meghívást, egykori tanáraimnak, ismerőseimnek a fogadtatást! Jó volt hazamenni.