Fájó szívvel búcsúzunk volt kollégáinktól.
Pocsaji Ildikó Békésen született, egész életét a zene és a művészetek szeretete határozta meg. Már óvodás korában az akkor újonnan induló zeneiskola növendékeként zongora és hegedű tanszakon tanult, az első kéttanszakosok között volt a megyében. Fejes Antal vezetése alatt több éven keresztül hegedült a Békés-tarhosi Zenei Napok (BÉTAZEN) nyitó hangversenyének zenekarában. Szegeden a Tömörkény István Zeneművészeti Szakközépiskolában, zongora szakon érettségizett. Budapesten színházi tapasztalatokra tett szert, majd ének-zene tanári diplomát szerzett Egerben. Éveken át zongoratanárnőként dolgozott egy budai oktatási intézményben. 2002-ben költözött haza, Békésre, és a Szegedi Kis István Református Gimnázium, Általános Iskola, Óvoda és Kollégium tanára volt, majd tíz évig a kollégiumot vezette. Ezzel párhuzamosan a Farkas Gyula Közoktatási Intézmény munkatársa volt. 2003-ban megalapította a Nyugdíjas Színjátszó Kört, amely színvonalas előadásokkal gazdagította a város rendezvényeit, tette mindezt pedagógusi elhivatottságból, szabadidejében, önzetlenül, ellenszolgáltatást nem várva. 2012-ben átvette a Békés Megyei Jókai Színház melletti színi tanoda vezetését, munkája és személyisége eredményeként számos színjátszós diák választotta hivatásául később a színészetet, az énekesi pályát. 2014-ben elsőként lett mesterpedagógus, és szakértőként segítette és minősítette a kollégákat és az intézményeket. 2015-2019 között a vésztői Szabó Pál Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanáraként zongorát, szolfézst és éneket tanított, diákjai számos szép sikerrel ajándékozták meg. 2019-től a Csorvási Gulyási Mihály Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolában dolgozott. A békési Én hangom tehetségkutató versenyen éveken át zsűrizett és fontosnak tartotta a városi tehetségek felfedezését és gondozását. A verseny megszűnését követően elindította a megyei Ki mit tud? programot, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül Békésen. Az önkéntesség és a közösségekért való tevékenység természetéből fakadt, polgárőrködni még Budapesten kezdett 1999-ben, majd Békésen is csatlakozott a helyi szervezethez, megkapta az Év Polgárőre országos elismerést.
Fejes Zsuzsa
Megtörölte a szemét a Hold,
s vele könnyeztek a csillagok.
Lélekharang zúgta lenn a Földön,
ne sírjatok, most már jól vagyok.
Ma kaptuk a megrázó hírt...
Drága jó, békési Kolléganőnk, a zeneiskola alapítása óta örökös Barátunk, gyermekeink szeretett szolfézstanára, sok-sok tanítvány Cica nénije, Kökéndy Józsefné Nyíri Erzsébet magánének-szolfézs szakos zenepedagógus a mai napon váratlan hirtelenséggel elköltözött e földi világból...
Szeretett lényére szülők, tanítványok, kollégák, barátok sokasága fog emlékezni.
Szívünkben őrizzük, míg élünk, a mosolyát, a tanításait, a Vele folytatott beszélgetéseket, a közös fellépéseket, amikor férjével együtt énekelték az Ady utcai, régi zeneiskola zsúfolásig telt hangversenytermében Verdi Rigolettó-jából a híres szoprán-bariton kettőst.
Őrizzük a hivatásszeretetét, a feledhetetlen gyerekopera-bemutatókat, amikor mindig és mindenkor láthatatlanul is, a felkészítéskor, majd függöny mögül segítette szívvel-lélekkel az előadásokat.
Ott volt mellettünk a tarhosi országos zongoraversenyek rendezői stábjában, a legnehezebb pillanatokban is, és a Petőfi utcai műemléképületbe kerülve , férjével együtt sajátjukként mérték-szabták éjszakákig a zeneiskola új otthonában a folyosókat borító, ajándék szőnyegpadlót.
Örömmel jártunk együtt Vésztőre tanítani, a sok ügyes, tehetséges gyerek közelébe, majd boldogan vállalta a megbízatást, vitte éveken át eredményesen az ottani kihelyezett tagozat vezetését.
Fáradhatatlan voltál, Cica!
Örökölted drága Szüleid mozgékonyságát, táncpedagógusi tehetségüket, melyeket fiatal korodban a Balassi-együttes táncosaként is kamatoztattál.
Bölcs meglátásaidra, tanácsaidra mindig lehetett számítani! Szerettünk, és szerettek a diákjaid!
Már a szegedi, konzervatóriumi évek is összekovácsoltak bennünket, és annak idején, 1965-ben, szinte testvériesen osztoztunk a Csabai úti óvoda szolgálati lakásában.
Ha valamit barátságnak lehet nevezni, akkor ez az volt!
Minden apró koccanásával, majd összeborulásával, a tantestületi, névnapi lakomákra készített finomságaiddal, a balatoni nyarakkal, a Rólatok készített fotókkal, egymás szülinapi köszöntésével, és a nyugdíjas esztendők ritkuló, ám annál igazabb találkozásaival.
E sok jó mellé ott sorakoznak fél évszázadon át a neveltjeid, az egrianik, jantyikcsabák, körözsiesztik, szőnyigrácik, boldisjulcsik, koltayannamarik, aratótamások és még hány százan a zeneiskolások közül...!
Lenyomatot hagytál bennük és bennünk.
Megmutattad, hogyan kell elviselni a családot ért megpróbáltatásokat, veszteségeket, hogyan kell egy városvezető férj mellett hűséges feleségként állni, és milyen nagy elszántsággal kell a kellő időpontban döntést hozni, és félrevonulni. Megpihenni egy szeretetotthon komfortjában, ahová a teraszról beszűrődő madárcsicsergés és a gyakori látogatások, telefonhívások jelentették számodra a biztatást. A fény reményét...
Elmentél közülünk úgy, hogy meg sem ölelhettünk...
Legutóbbi találkozásunk képi emlékével és Kosztolányi Dezső verssoraival köszönünk el Tőled, mindazok nevében, akik tiszteltek, szerettek földi életed során:
Küzdöttél, de már nem lehet,
Csend ölel át és szeretet.
Csak az hal meg, kit felednek.
Örökké él, kit igazán szeretnek.
Isten nyugosztaljon, drága Cica!